.

Ausztria nekünk: Hangulatok versben és prózában  - Vitis Aureus K., 2009: A szobor (novella) - A pedáns fraulein (novella)

.

Dimenziók: 57 mai magyar novella - Aposztróf K., 2010: A bársonyszék c. novellám 2010-ben elnyerte a Corvin Müv. Ház és az Aposztróf Kiadó közös novellapályázatának I. díját.

.

Szó-kincs 2013 - Aposztróf K., 2013: Affér a vonaton (novella)

.

KLÁRIS '14 antológia - Uránusz Kiadó, 2014: A tüszúrás (novella)

.

KLÁRIS '15 antológia - Uránusz Kiadó, 2015: Szív (kisesszé)

.

KLÁRIS '16 antológia - Uránusz Kiadó, 2016: A teher és a pálma (novella)

.

KLÁRIS 25 - Jubileumi antológia 2017: Éhség (karcolat)

.

KLÁRIS '17 antológia - Uránusz Kiadó, 2017: Szerénység (novella)

.

KLÁRIS '18 antológia - Uránusz Kiadó, 2018: A lópatkó (mese), A végsö érv (karcolat)

.

KLÁRIS '19 antológia - Uránusz Kiadó, 2019:  Egy õszi reggel titkai (karcolat)

.

KLÁRIS '20 antológia - Uránusz Kiadó, 2019

.

Sárváriak ezer arca   Antológia (kiad. Sárvár Város Önkormányzata, 2018)

.

Irodalmi díjaim

.

Novellapályázat I. díj, 2010-ben (a Corvin Mûv. Ház és az Aposztróf Kiadó közös díja)

KLÁRIS Nívódíj II. fokozat, 2011-ben

KLÁRIS Nívódíj I. fokozat, 2016-ban

KLÁRIS Irodalmi-Müvészeti  Díj 2022-ben        

.

---

A

KLÁRIS

irodalmi-kulturális folyóiratban közölt szépprózai írásaim

 

 

2006/4: Cif tanár úr (novella)

 

2008/3: A tyúkok és az ábécé (karcolat)

 

2008/3: Kis éji telefon (karcolat)

 

2009/4: Emberek és farkasok (kisesszé)

 

2010/1: A colstok (novella)

 

2010/3: Vetéstõl aratásig (kisesszé)

 

2010/4: A vaníliás jégkrém (novella)

 

2011/1: A szögletbástya titka (novella)

 

2011/3: Miska bácsi (novella)

 

2012/2: Ebcsont (novella)

 

2012/3: A szerencse fia (novella)

 

2012/5: Interjú a mélyben (novella)

 

2013/2: A húsvéti nyúl (novella) - Online is

 

2013/5: A doktor (novella) - Online is

 

2014/2: A zöld kalapos jósnõ (novella) - Online és ezen az oldalon is

 

2014/3: A kö (novella)

 

2015/1: Jakab (novella)

 

2015/3:  Mariska néni (novella) - Online és ezen az oldalon is

.

2015/5: Éhség (karcolat)

 

2016/2: Vasparipák titka (novella)

.

2016/5:   A végsö érv (novella)   - Online és ezen az oldalon is

.

2016/6:   Szolid kérés (karcolat) - Ezen az oldalon is

.

2017/1: Aranyesö (novella)

.

2017/2: Egy különös estebéd (novella) - Ezen az oldalon is

.

2017/3: A nagy fogás (novella)

.

2017/4: A meglepetés (novella)

.

2018/3: Magasles (novella)  - Online és ezen az oldalon is

.

2019/3: Az örkutya (novella) - Ezen az oldalon

.

2020/2: Egy különös hiány (novella)

.

2020/5: Erika és az idökorlát (novella)

Német nyelvû változata a NEUE ZEITUNG -ban: Erika und die Beschränkung. (NZ 21/2020, 5-6. old.)

.

2021/1: Írás és nyoma: online

.

2022/1: Helycsere (novella)

.

2022/3: A fehér üveg (novella)

..

.

.

.

.

,

.

.

.

.

.

.

.

A zöld kalapos jósnö

 

A férfi kettesével szedte a lépcsõfokokat.

   Annyira sietett, hogy elõreváltott jegyét is csak úgy futtában húzta el a peronõr orra elõtt. Gyors pillantás a vasúti órára. „Az ördögbe is, nem kellett volna ennyire loholnom, még jó tíz perc van az indulásig!” – fújt egy nagyot, és innentõl már ráérõsen ballagott elõre a két kocsiból összeállított kis piros motorvonathoz. Az utolsó kocsiba szállt be. Minden hely üres volt, bárhol leülhetett volna, de õ jobb szeretett társaságban utazni, beszélgetni, mert úgy jobban telik az idõ.

   Tovább ment az elsõ kocsiba.

   Itt a poggyásztartók telis-tele voltak kisebb-nagyobb szatyrokkal, táskákkal, papírdobozokkal. Utas sehol. Végre észrevett valakit, aki egy nagy bõrönd takarásában üldögélt, egy zöld kalapos hölgyet.

– Jó reggelt kívánok, van szabad hely?

   Az asszony fel sem nézett, csak szótlanul bólintott.

– Bocsánat, asszonyom, szoríthatnánk helyet a bõröndömnek?

– Persze – vetette oda az asszony.

– A többi utas?

– Nincs többi utas, egyedül vagyok, itt minden az enyém! De ne zavartassa magát, tegye azt a két táskát egymásra, jaj, ne azt, abban tojások vannak, a másikat, a barnát meg a feketét, úgy, ni, mellettük elfér a kofferja, a ballonkabátját szíveskedjék az ablak mellé akasztani – hadarta egy szuszra.

   A férfi eligazgatta a táskákat, felrakta a bõröndjét, a kabátját felakasztotta az ablak mellé, és leült a szemközti ülésre. A felkelõ nap fénye narancssárgára festette arcélét.

– Messzire utazik? – érdeklõdött az asszony.

– A végállomásig. Másfél óra az út. És maga?

– Csak ide B.-be, a húgomhoz. A következõ állomás. Tudja, születésnapja lesz holnap, meg a húsvét is küszöbön áll, összekötjük a kettõt. Ajándékot viszek neki meg a gyerekeinek, különféle apróságokat.

   A kézitáskájából kivett egy kisméretû fémdobozt, felpattintotta a doboz fedelét, és apró kártyalapokat vett ki belõle. Ujjai között könnyedén megpörgette, majd sorban kirakta õket maga mellé az ülésre.

   A férfi szórakozottan számolta magában a kártyalapokat, amelyeken különös figurák voltak. Amikor a negyvenkettedik lap került sorra, már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság.

– Ez miféle kártya?

– Ó, hát nem ismeri a jóskártyát, ezt az õsi, jól bevált mágikus eszközt? Bepillantást nyújt a jövõbe. Nem hallott róla?

   A férfi felnevetett.

– Úgy látszik, a tudatlanságom oly nagymérvû, asszonyom, hogy nem – tárta szét a karját.

   Az asszony acélkék szemével átható pillantást vetett rá.

– Szóval, nem ismeri a jóskártyát? Hohó, pedig ez a negyvenöt kártyalap mindent tud a jövõrõl, abszolút hiteles. Ha nincs ellenére, kipróbálhatjuk.

– Jó, de csak a tréfa kedvéért.

– Hát, akkor összpontosítson, uram!

– Hunyjam be a szemem?

– Nézze a lapokat, aztán mutasson rá az egyikre. Én abból ingyen és bérmentve megmondom a jövendõt.

– A távolit vagy a közelit?

– Melyiket szeretné?

– A közeljövõt.

– Jó, válasszon egy kártyát!

   A férfi rámutatott a Mágust ábrázoló lapra.

– Oké! – mondta az asszony, és rövid töprengés után kijelentette.

– Nos, hamarosan bekövetkezik egy váratlan találkozás az ön számára, amelyben a pénznek nagy szerepe lesz.

– Igazán? – kérdezte a férfi hitetlenkedve, és megvonta a vállát. – Majd elválik.

   Ekkor egy fiatalember nyitott be a kocsiba.

– Jó reggelt kívánok a kedves hölgynek és a kedves úrnak – köszönt hangosan és illedelmesen. – Elnézésüket kérem a zavarásért.

   A bal kezében legyezõszerûen elrendezett színes képeslapokat tartott. Elõre nyújtotta õket. Udvariasan elõadta jövetelének célját.

– Kellemes ünnepeket szeretnék kívánni önöknek. Beteg gyermekek javára gyûjtök a Z-i kórháznak, adományukat szívesen fogadom. Kérem elõször a kedves hölgyet, tekintse meg e szép képeslapokat!

   A „kedves hölgy” kiszemelt egyet a húsvéti motívumokat és különféle virágokat ábrázoló lapok közül. Margaréták pompáztak rajta, szinte érezte az illatjukat. Kihúzta a képeslapot, és nem is gondolt arra, hogy a motívum illik-e vagy sem az ünnephez, amelyhez az ifjú az imént a jókívánságait kifejezte. Aztán a „kedves úr” felállt, közelebb ment a fiúhoz, és kiválasztott magának két képeslapot. Az egyik rózsacsokrot ábrázolt vázában, a másikon egy kosárkában hímes tojások kellették magukat.

– Aztán mennyit kóstál? – szegezte a fiú mellének a kérdést az asszony.

– Kétszáz.

– Hééét? – visította. – Nem sok egy kicsit?

– A fiatalember, halkan, de érthetõen megismételte.

– Kettõ, kezét csókolom, két-, azaz kettõszáz.

   A „kedves hölgy” elhúzta a száját, aztán mégis elõvette a pénztárcáját és kifizette a választott lapot.

   A férfi visszaült a maga képeslapjaival a helyére.

– Szóval, kétszáz, egy pillanat, rögtön…

– Bocsánat, kedves úr, csak egy darab annyi, nem párban megy! – világosította fel a fiú.

   No, mit mondtam? – hajolt az asszony a férfi füléhez. – Itt a találkozás, amiben a pénznek nagy szerepe lesz…

   A férfi a pénztárcája után nyúlt.

   A legkisebb címlet, amit talált, egy ötezres volt.

– Nem tudok visszaadni – tárta szét a karját a legény.

   Az asszony közbekotyogott.

– Felváltanám, de – most látom – nekem sincs kisebb.

– Tudja, mit, felváltatom én itt a peron elején a büfében. Egy perc az egész – ajánlkozott tüstént a legény.

   A férfi az órájára pillantott. „Három percünk van még” – állapította meg magában. Egy kicsit habozott, de aztán átadta a bankót.

   Széles mosoly mögül villant a legényke foga.

– Rögtön meglesz, uram.

   Udvariasan meghajolt, a beteg gyerekek nevében elõre is megköszönte a szíves jóságot, és villámgyorsan kisurrant a kupéból.

– Mit gondol? Visszajön? – kérdezte a férfi az asszonytól.

– Hát, ehhez nem kell jósnak lenni. Lelécel a fickó, higgye meg.

– Én amondó vagyok, itt lesz mindjárt, meglátja. Ha egyszer megígérte.

– Én viszont azt mondom, széltoló ez, kedves uram. Olajra lép, maga meg bottal ütheti a nyomát.

   A férfi lehúzta az ablakot, mélyen kihajolt.

   Hosszú nyelû kalapácsával a kocsivizsgáló az utolsókat ütötte a kerekekre. Fémesen-tisztán csendült az acél.

– Na, ugye, hogy felszívódott a barátunk! Ismerem a fajtájukat, egyik kutya, másik eb – harsogta diadalmas trombitahangon.

   Éles füttyszó, a vonat elindult, de alig gurult néhány métert, amikor hirtelen lefékezett.

   A zöld kalap leesett az asszony fejérõl, és begurult az ülés alá.

– Ez a vasút, nahát!

   A férfi lehajolt érte.

   A vonat alig egy percig állt, mert ismét megszólalt a síp és a szerelvény most már gyorsuló tempóban, akadálytalanul kigördült az állomásról.

   Kisvártatva jött a kalauz a jegyeket kezelni.

– Miért álltunk meg az elõbb? – tudakolta a férfi.

– Egy fiatalember ugrott fel a mozgó vonatra, afféle széllelbélelt fickó. A kezembe nyomta ezt a pénzt azzal, hogy adjam oda annak az úrnak, aki az elsõ kocsiban utazik. És már ugrott is le. Akkor fékezett a mozdonyvezetõ. Önön kívül nincs itt más férfi utas. Tessék, tegye el! – mondta a kalauz, és átnyújtott négy darab ezrest és három darab kétszázast a férfinak.

   Miután a kalauz elment, az asszony összesöpörte a szétszóródott jóskártyát, és eltette a lapokat. Tükröt vett elõ, megfésülködött, fejére tette a kalapot, és a derekát egyenesítgetve így szólt:

– Öt perc múlva megérkezem. Csak tudnám, hogyan fogok leszállni ennyi holmival!

 

.

.

.

.

 

 

 

Mariska néni

. 

J. András friss nyugdíjas hajókormányos, világcsavargó, több éves távollét után nyáron hazalátogatott szülõvárosába. Autója nem lévén, busszal akart jönni, de végül a vasút mellett döntött. Az utazás nem várt módon kellemesen telt számára, mert a hullámos síneken imbolygó IC-n újból hajón érezhette magát. Miután a vonatja, kisebb késés után, pontosan délben begördült a felforrósodott állomásra, J. András szinte sajnálta, hogy partra kell szállnia. Mivel eltervezett délutáni programjáig nem sürgette az idõ, elhatározta, hogy kíváncsiságból tesz egy vargabetût arrafelé, ahol régen, a városból való elköltözése elõtt lakott.

   Vállára kanyarította sötétkék tengerészzsákját, és nekiindult. Hamarosan feltûnt az elsõ ház, a kis bolt, távolabb a templom sárga tornya fürdött a verõfényben. J. András elégedetten látta, hogy még a vén akácfák is megvannak az út szélén. Pipára gyújtott, és pöfékelve ballagott tovább a kanyargós utcán. Mire balra-jobbra tekintgetve a kocsma elõtti zebrához ért, a pipa kiégett. Kiverte belõle a hamut, s egy megvetõ pillantást küldve az ivó felé, átment a túloldalra.

   Valaha itt egy kis tarka rét volt, ahol gyerekkorában jókat lehetett focizni. Most takaros házak mindenütt. De kinn sehol egy teremtett lélek, csak egy macska sütkérezett és nyalogatta magát az árokparton, és százméternyire valaki a járdát söpörte lendületesen. J. András a tenyerébõl ellenzõt formált. Vajon ki lehet az a bátor teremtés, aki ebben a kutya melegben kint mer tartózkodni?

   Közelebb ment, és nem akart hinni a szemének. Meglepetésében még köszönni is csaknem elfelejtett.

– Csókolom, Mariska néni…

    A hófehér hajú idõs asszony hunyorogva fürkészte az idegen arcát, az örömtõl fülig érõ száját.

– Ki maga, hogy még nevemet is tudja? Csak nem valami trükkös csaló?

   Bizalmatlanul méregette a különös jövevény válláról lelógó furcsa kék zsákot.

– Azt ne higgye, kedves uram, hogy bármire is rá tud beszélni! Nem kell semmi, sem vérnyomásmérõ, sem semmi más, érti?

   Az idegen csak mosolygott, és a homlokára tolta vastag keretes fekete napszemüvegét.

– Hát nem ismer meg? Nézzen meg jobban!

   Mariska néni erre összecsapta a tenyerét.

– Jesszusom, az Andris gyerek!

– Én vagyok bizony, teljes életnagyságban.

– Tényleg te vagy? Ezer éve nem láttalak, megváltoztál.

– Bizony múlik az idõ, drága Mariska néni. Hogy tetszik lenni?

– Köszönöm, jól, ahogy kilencvenegy évesen lehet.

– Ó, nem lesz az egy kicsit sok? Tízet nyugodtan letagadhatna.

   Mariska néni hamiskás mosollyal felelte:

– Már le is tagadtam. Igazából százegy múltam, úgy ám.

– De szeretnék én is ilyen szép kort megérni!

– Elhiszem, fiam. Szegény uram is mindig ezt mondta. Talán emlékszel még a Berci bácsira, tíz éve már, hogy az a csúnya baleset érte és itt hagyott. Jut eszembe, délután friss virágot kéne vinni neki, a tegnapi már biztos elfonnyadt.

   J. András elnézte Mariska néni sûrûn barázdált arcát, bepárásodó szemét, a szeme sarkában megcsillanó apró könnycseppet. Másodpercek múlva szólalt meg újra.

– Nem tudtam, messze jártam. Sajnálom szegényt – mondta halkan. – Viszont örülök, hogy találkoztam Mariska nénivel. Apropó, kérdezhetnék valamit?

– Hogyne.

– Csak, ha nem veszi rossz néven.

– Ne kéresd magad!

– Mariska néni szerint mi a hosszú élet titka?

– Jó kérdés. Ráérsz meghallgatni a választ?

– Rá, de miért tetszik ezt kérdezni?

– Mert nem egy van annak, és idõbe telik, míg elsorolom.

   J. András ezután figyelmesen hallgatta a felsorolást, egyetértõen bólogatott. A hosszúra nyúlt titoklista a huszonnegyedik pontnál megszakadt.

– Ennyi?

– Dehogy, lelkem, dehogy, csak muszáj levegõt vennem... – és huszonöt: kerülje az ember a szószátyárokat. Épp ezért most már tényleg abbahagyom, nehogy pont énmiattam rövidebb legyen a te életed!

– Pedig kíváncsi lettem volna a többire is.

– Na, jó, akkor elárulom a legnagyobb titkot. Hajolj csak közelebb, megsúgom…

– Aha, értem. És ezt is meg kell tartani?

   Csak egy sejtelmes mosoly volt a válasz, így nem firtatta tovább a dolgot. Témát váltott.

– Hogy tetszik kijönni a nyugdíjból?

– Nem nagyon tetszik, valahogy mégis, de nem akarok panaszkodni. Egyszerûen spórolni kell, gyógyszeren például. Amelyik orvosság drága, azt nem váltom ki. Az olcsót kifizetem, mert a patikusnak is élni kell valamibõl, de aztán nem veszem ám be, mert nekem is.

   Jó ízûen nevettek mind a ketten.

– Hát ez van lelkem. Sokszor nyig-nyög az ember, de azért kitart.

– Talán nem ártana kevesebbet dolgozni, és többet pihenni.

   Mariska néni a léckerítésnek támasztotta a seprût, megemelte a köténye sarkát, megtörölte vele a kezét, kivett egy zsebkendõt, letörölte arcáról az izzadságot.

– Na de hogyan lehetne meg az ember gyereke dologtalanul? Még jó, hogy új szomszédom van, õ is ad egy kis munkát. Egy fiatalember költözött ide a szomszédba a jó múltkorában. Mikor is? Megvan, idén januárban, mikor az ónos esõ is esett.

– És valami baj van vele?

– Baj? Hm, sok szót igazából még nem váltottunk. Õ inkább csak mutogat.

– Lehet, hogy néma.

– Hogy volna! – emelte fel Mariska néni a hangját. – Hébe-hóba jön vele valaki, diskurálnak egymással, csak én nem értem, pedig fülelek! Jesz, imél, cset, lúzer, ilyen furán beszélnek.

– És mire mutogat az illetõ.

– A szemétre itt a járdán.

– Igen? És köszönni legalább szokott?

– Helló, mindig ezt mondja.

– Amúgy rendes?

– Hát, nem! Ja, de! Most jut eszembe. A télen, mondtam már, mikor az a ronda ónos esõ esett, lefagyott a járda meg az úttest. Nekem meg nem volt itthon tojás. Reggel át akartam menni ide szembe a Bözsihez, neki olyan jó tojó tyúkjai vannak, igazi kapirgálósak. Na, lépek ki a kapun, hát nem ki akarom törni a nyakamat! Mit tesz Isten, pont ekkor bújik elõ a szomszédból a fiatalember is. Jelzem neki, hogy átmennék a másik oldalra. Ugrik is oda hozzám. – Oké – mondja, és tényleg, át is segített.

– És mi történt azután?

– Megköszöntem neki, ahogy illik. Persze a mutogatásról nem szokott le. Ma délelõtt is, amikor elment itthonról, mutogat a saját lábára meg a szandáljára, aztán nézett rám olyan szemrehányóan. Mintha én tehetnék róla, hogy szemetes a járda, de annyira, hogy ha szegény férjem élne és meglátná, rögtön meghalna.

– Honnan kerül ide ez a sok szemét?

– Tõle, az új szomszédtól. Akár beszáll, akár kiszáll a kocsijából, mindig eldob papír zsebkendõt, csokipapírt, narancshéjat, kólás dobozt.

   Mariska újra néni kézbe vette a seprût, s miközben összehúzta a szemetet, folytatta.

– Ide hallgass, mesélek még valamit. A Bözsi tegnap kijött a sodrófával, és csúnyán leteremtette az ifjú urat. Még jó, hogy nem csapkodta meg a hátát.

– Lett foganatja?

– Dehogy, pont fordítva. Ma délelõtt még a csikktartóját is a járdára ürítette a fiatalember. Mondtam is a Bözsinek, látod-e, sokra mentél az ökölrázással meg a rikácsolással.

– És Mariska néni mindezek ellenére feltakarít a szomszéd elõtt is.

– Fel.

– Miért?

– Hátha egyszer megembereli magát.

– És ha mégis újra és újra összeszemetel mindent?

   Mariska néni derûsen mosolygott.

– Sebaj, szeretek söpörni.

 

.

.

.

 

 

 

Egy különös estebéd

.

– Gyerekek, tálalva van! – hívta unokáit nagymama a vacsoraasztalhoz.

   A kislány máris szaladt, felkapaszkodott a székére, és nekilátott.

   A nagyobbik unoka, a fiú a szobájából kiáltott ki.

– Mi a vacsi?

– Szilvásgombóc.

– Nem vagyok éhes, mama!

– Pedig a kedvenced.

– Majd késõbb – húzta félre a száját.

   „Hû, a mindenit – gondolta a nagyi – itt valami nagy baj lehet, muszáj benéznem hozzá, mit mûvel ez a gyerek!”

   A fiú az íróasztalánál ült és elmélyülten körmölt valamit?

– Vacsora után nyugodtan ráérsz befejezni az írás házi feladatot, szépen megkülönböztetni egymástól az u-t és az o-t.

– Nem házi.

A nagymama kifakadt.

– Akkor meg pláne!

– Majd késõbb eszem.

– Nincs késõbb. Hányszor mondjam még? Most van vacsoraidõ, most kell enni. Késõbb nem kapsz. A szüleid mérgesek lesznek, ha megtudják, hogy nem eszel rendes idõben.

– A húgi sem eszik még!

– De! Gyere te is! – hívta a húga nyájas, hízelgõ cérnahangja.

   Amikor késõbb a lurkó egy papírlappal a kezében elõkerült, a nagymama már mosogatott.

– És mondd csak, volt ma valami különösen érdekes a suliban? – kérdezte.

– Volt, de nem mondom el, leírtam. Tessék, olvasd fel!

   A nagyi megtörölgette a kezét.

– Ó, no, nézd csak, egy vers!

 

Néptánc

(K.F. elsõ verse)

 

Lépek jobbra, lépek balra,

Az Apor áll elõttem,

Bármerre is kerülgetem,

A helyemet nem lelem.

 

A lányok csak kiabálnak,

Én meg fogom a fejem.

Azt sem tudják, hogy mi történt,

Csak pörölnek énvelem!

 

– Nahát, te kis gézengúz! – szóval, ezen dolgoztál. Nagyon szép! – dicsérte meg, miközben – az élmény hatására megenyhülve – ismét feltette melegedni a kihûlt szilvásgombócot.

   Hangosan még egyszer elolvasta a kis költeményt.

– Látod? – mondta az éppen hazaérkezõ anyának –, kaptunk egy kis poétát.

   És a poéta végül mégis vacsorát!

 .

.

.

.

 

 

Szolid kérés

 .

Két testvér ül kis távolságra egymástól a kanapén. A fiú náthás, köhög, fáj a torka, orra eldugulva. Türelmetlen.

– Bikor jömmár a doktor?

– Hamarosan, ne izgulj! – nyugtatja az anyuka. – Te pedig ülj távolabb, nehogy elkapd! – mondja a hugicának.

– De én szeretem a tesót!

– Jól van, éppen ezért.

   Csengetnek. Egy õsz hajú, mosolygós úr érkezik.

– No, hol a kis beteg?

   A fiú még egyet trombitál a papírzsebkendõbe, azután az orvos nekifog a vizsgálatnak. Torokba nézés, mellkashallgatás, hátkopogtatás, néhány kérdés.

– Ügyes voltál, jól van – dicséri meg végül a kis pácienst.

   Még néhány biztató, megnyugtató szó, aztán receptírás következik.

   A hugica ott sertepertél, csípõre tett kézzel figyeli a fejleményeket. Nem beteg, nagyon is virgonc, semmitõl nem kell félnie. Huncutan köhint egyet-egyet.

– Hopp, akkor téged is megvizsgállak – húzza magához váratlanul a doktor bácsi.

   A kicsi megszeppen.

– Jó…, de csak… óvatosan!

   A vizsgálat megtörténik, aztán a kicsi felkapja a maciját, és odanyomja a doktor bácsinak:

– Ezt is vizsgáld meg!

.

.

.

. 

 

 

A végsõ érv

.

Egy hatalmas könyvesbolt kirakata. Megállunk, nézzük a gazdag választékot. Mellettünk nagyobbik unokánk, orrát a kirakatüvegre nyomja. Rámutat egy-egy nagy alakú, színes könyvre. Õ még nem tud olvasni, csak jó másfél hónapja kezdett a betûk világával ismerkedni, de azért már több betût és betûkapcsolatot, sõt szót is el tud olvasni.

– Bemegyünk? – húzza a fiú a kezünket.

   Hétköznap déli óra lévén nincs nagy forgalom, egy pillanat, és már be is léptünk a bolt elektronikus riasztós kapuján.

– Nézd csak, ott vannak a gyerekkönyvek! – mutatok a bolt leghátsó zugában roskadozó polcokra.

   Elindulnak arrafelé, közben meg-megállnak egy-egy könyvespolc elõtt. Egyszer csak a fiú irányt változtat: az egyik, neki mellmagasságban levõ könyvkupac tetején meglátott valamit. Felismert egy már dvd-n látott figurát egy nagy, vastag könyvön. A színes album nehéz, felemelni is alig bírja. Visszateszi, lapozgatja, csillog szeme.

– Megvesszük? – néz a nagymamára, aztán rám.

   Nagymama hajlana a kérésre.

– Ez egy kicsit nagyobb gyerekeknek való – mondom, meg aztán a szöveget még úgysem tudod elolvasni.

– De, papa, nem számít!

   Nagymama ekkor megnézi hátul könyv árát. Hatalmas összeg! Ez azért már elég súlyos dolog, így a nagymama is az „ellendrukker táborhoz” csatlakozik.

   A gyermek szomorkodik, de nem tágít. Szorgalmasan lapozza a könyvet immár közel fél órája. Hátha mégis…

– Ejnye, gyere szépen, most menjünk! – próbálom ráncba szedni.

– Tudod, mit? Jövõ tavasszal, amikor hét éves leszel, jól olvasol, megveszem neked – ígéri a nagymama.

   A fiú a lehetõ leglassúbb mozdulattal engedi le a könyv fedelét, és becsukja. Elgondolkodik. Valami nagyon nagy érven töri a fejét. Hirtelen fülig szalad a szája. A kezét színpadiasan széttárva mondja a végsõ érvet:

– De ha könyv nélkül megyünk ki, megszólal a riasztó!

 

.

.

. 

 

Magasles

 

A madárfészek egy ágvillában helyezkedett el, egészen fent, csaknem a fa legtetején. De lehet-e akadály egy nyolcéves fiúcska elõtt? Amint észrevette a fészket, kiszaladt a házuk elé az utcára, lehúzta a szandálját, lábával-karjával átkulcsolta a fa törzsét, és egy percnyi ügyes mászás után felért a fészekhez.

   A fészekben négy darab, fehér alapon fekete foltokkal tarkított apró tojás lapult. Kinyújtotta feléjük a kezét. Egyet kivett. S mivel incselkedett vele a kisördög, a tenyerébe szedte mindet. Megvolt a zsákmány! Kedvtelve nézegette, aztán – mit is kezdjen velük? – szép sorban óvatosan visszarakta õket.

   Figyelmét ezután a fa másik érdekessége felé fordította, ami nem volt más, mint az érõ cseresznye. Java már megpirosodott, a gyerek a keze ügyében levõkbõl is kényelmesen szedhetett. A magokat a markába köpte, aztán megcélozta a házuk tetejét. A magok nem repültek messzire, pattognak lefelé egyik ágról a másikra, le a járdára, amelyen éppen senki nem jött arra.

   Egy méh repült oda, és körözött-zümmögött a fiú feje körül. El akarta hessegetni, de megcsúszott és felhorzsolta a lábszárát. Fájt a keskeny piros csík, a fiúcska szemét elfutotta a könny. Halkan sírdogált. Mit szólnak a szülei, ha majd hazajönnek a munkából? „Megint rosszalkodtál?” Mit szól a nagymama? És a nagypapa? Még jó, hogy nem hallják, hiszen most bent vannak a házban, az egyik fõz, a másik süt.

   A fa alá ekkor ért oda a postás, egy behemót, bivalyerõs ember. Nagyhangú, közeledtére még a legnagyobb kutyák is legfeljebb vakkantani merészeltek.

– Na, te gyerek! Mi a baj? Nem tudsz lejönni, mi? – dörrent felfelé a hangja.

   A fiúcska nem szólt semmit. Letekintett a házuk udvarára, nem jött-e még ki a nagyapa, ahogy ígérte. Szétharapott egy cseresznyét, és bekente vele a lábát. Aztán még egyet. Jól esett, megnyugtatta. Várta, hogy elmenjen a postás, mert el akarta pöckölni a magokat, de úgy, hogy véletlenül se találja el. Még csak ez hiányzott volna! De a postás nem mozdult, sõt beszédbe elegyedett valakivel. „A tanítónéni!”, ismerte fel szapora beszédérõl a fiú.

– Fent ragadt a fán a gyerek, sír, hogy nem tud vagy nem mer lejönni – világosította fel a postás a tanítónõt., miközben két kézzel megragadta a fa törzsét és megrázta.

   A gyerek megkapaszkodott.

   A tanítónéni felnézett.

– Csak nyugodtan, kisfiam, ne izgulj, nem fogsz leesni. Elmagyarázom, hogyan tudsz szépen, ügyesen, baj nélkül lejönni… – mondta, és taglalni kezdte a teendõket. Elsõ: óvatosan tedd a lábadat a …

– Hohó, nem addig van az! – szakította félbe a lelkesült magyarázatot valaki. – Pont fordítva kell csinálni!

– Ó, maga az, Kiss úr! Jó, hogy jön. Maga villanyszerelõ, oszlopokra is mászik, van jó ötlete?

– Nézze, egy biztos, mire a maga magyarázatát felfogja a gyerek, beesteledik, és a sötétben pláne nem fog lemászni. Én amondó vagyok, ha a gyerek nem tud lejönni magától, fel kell menni érte és lehozni. Szóval nem magyarázgatni, hanem érte menni. És nem lerázni, mondta a postásnak. Nekem csak mászóvasam van, az ide nem jó.

   Felszólt a fára: – Nyugi, mindjárt kerítünk létrát, addig készülõdj! Oké?

   A gyerek, nyugodtan cseresznyézett, a füle botját sem mozgatta.

– Két házzal odább lakik, Feri, a tûzoltó, neki lesz. Majd én utánanézek, úgyis levele jött – ajánlkozott a postás.

– Jól van, ma szabadnapos, otthon lesz – helyeselt a villanyszerelõ.

   A tanítónéni aggodalmasan ráncolta a homlokát:

– Hacsak…, hacsak át nem ment a fúvószenekari próbára a szomját oltani.

– Kiderül – mondta a postás, és elindult a tûzoltó háza felé létráért.

   A fiú cseresznyézett, közben azért szemmel tartotta a házukat. És lám, botjára támaszkodva a nagyapa épp most biceg ki a házból a kapu elé.

– Jó napot kívánok! – köszönt derûsen a szembejövõ postásnak, és magasra emelte a botját.

   A fiú erre nyomban lemászott a fáról, felkapta a szandálját, és mint a gyík, hazaszaladt.

– Mondja, Szabó bácsi, ezt hogyan csinálta? – csodálkozott el a postás. – Mivel csábította le a gyereket?

– Lecsábítani? Csak jeleztem neki: nagyanyád üzeni, kész az ebéd meg a lekváros bukta.

.

.

.

Az örkutya

. 

A beszélgetéssel füszerezett jókedvü kártyaparti csaknem alkonyatig tartott. A házigazda azonban vesztett. Morcosan söpörte össze a lapokat egy olyan ember mozdulatával, aki nem tudja megbocsátani magának, hogy könnyelmûen beszállt a játékba. Két vendége jobbnak is látta, ha elbúcsúznak. Elsönek Derbints, az öreg asztalos nyújtott kezet. A másik vendég, a nyugdíjas erdész, akinek jobbja be volt kötve, csak a bal keze fejét adta oda parolára. A házigazda kikísérte õket, jó éjszakát kívánt. A kis kertes ház kapuja halk kattanással önmüködöen becsukódott a két férfi mögött.

   Egy ideig szótlanul ballagtak a falu széli autóbuszmegálló felé. Amikor a gyalogos átkelöhöz értek, Gombáss, a nyugdíjas erdész megszólalt:

– Te, Albi, láttad, milyen képet vágott Berci? Milyen nehezen nyelte le a veszteséget!

– Csodálkozol?

– Nem…, nem is tudom – válaszolt bizonytalankodva Gombáss. – Viszont van egy másik dolog, amit nem értek igazán. Mondd csak, tulajdonképpen mi volt a közvetlen oka annak, hogy az a szegény állat akkor úgy viselkedett?

– A kutyájára gondolsz, Gergö?

– Persze.

– Tényleg szeretnéd tudni? – kérdezett vissza kis hallgatás után az öreg asztalos.

– Hogyne, nagyon. De elöbb menjünk át! Megvárjuk a buszt – mutatott át a túloldalra fehérbe pólyált, pár napja késsel megvágott kezével Gombáss.

   A megálló, amelyet pontosan a temetö föbejárata elé építettek, egy köböl rakott oldalú, betontetös építmény volt. Amikor alá értek, Gombáss elöszedte a pipáját. Nehézkesen, szinte kínlódva megtömte.

– Albi, meggyújtanád? Itt a gyufám.

   Derbints segített meggyújtani. A pipafüst, bár illatos volt, ingerelte a torkát. Köhécselve válaszolt Gombáss kérdésére.

– Karádi Berci barátunk és a szomszédja egy ikerházban lakik, pontosabban ma már csak Berci él ott.

– Ezt én is tudom, öregem.

– De azt nem, hogy azelõtt a telek közös volt, szépen körbe kerítve. Karádi Berci egyetértésben éldegélt a szomszéddal, akinek senkije nem volt. Se kutyája, se macskája, sem rokon, sem senki más. A szomszéd javasolta, hogy vegyenek egy különleges örkutyát és fele-fele arányban fedezzék a vételárat, valamint a kiképzés és a tartás költségeit. Így is lett. Egy ideig békességben megfért egymással a két ember. A szomszéd egyszer csak túl soknak tartotta a kiadásokat. Mondta is, nincs szüksége ilyen drága védelemre, inkább felszereltet a maga területére egy riasztót, az védi a lakását is meg az autóját is, olcsóbb, és a gazda térítse meg az ö eddigi kiadásait.

– Megértem, én is hasonlót léptem volna – mondta Derbints. –És azután?

– Berci erre azt válaszolta, hogy semmit nem térít vissza, a szomszéd ötlete butaság, az örkutya pompásan ellátja a feladatát. Takarmányozni, törödni és fõleg szeretettel bánni vele pedig mindkettöjük érdeke. A szomszéd nagyon megorrolt… Bírsz követni, Gergö? – kérdezte az öreg asztalos, látva, hogy az erdész szemhéjai le-lecsukódnak.

– Mi mondasz, Albi? – riadt fel Gombáss.

– Mondom, bírsz követni?

– Hogyne, persze… Megszívta kialvóban levö pipáját.

– Akkor folytatom. A szomszéd megharagudott, és vad dolgokat eszelt ki. Elöször is összemázolta a kapura szögelt táblán a „Vigyázat harapós kutya!” figyelmeztetést. Amikor egyszer egy új postás jött, a kutya a kerítést szaggatva nekiment, alig bírt a szerencsétlen ember elmenekülni.

– Elképesztö! – préselt ki a fogai közül Gombáss egy utolsó gyengécske füstpamacsot.

– Azután a szomszéd rugdosni kezdte a vele szemben addig békésen viselkedö állatot. A kutya eleinte csak morgott, de amikor már ugatott és a fogát vicsorgatta, a szomszéd begazolt, és bemenekült a lakásába. Ettöl fogva már a kutya vakkantása is idegesítette. Még késõbb mérgezéssel kísérletezett, de szerencsére a fiatal makkegészséges szervezeten nem fogott a méreg. Legvégül nagy adag altatót adott be az állatnak…

– Megáll az ész, öregem! – szívott még egyet a pipáján Gombáss, aztán kiverte belöle a hamut. – Még jó, hogy ennél rosszabb nem történt.

– Nem? No, figyelj csak! Egyik éjjel Berci már aludt, a szomszéd megint elkábította a kutyát. Egy szük, nagyon erös szájkosarat is tett rá, nehogy ugatni tudjon. Bement a házba, elégedetten lefeküdt. Ezután, ilyesmi még soha nem fordult elõ, pont ezen az éjszakán betörö jött. Mivel az örkutya harcképtelen volt, a szomszéd által tervbe vett riasztó még nem volt felszerelve, a betörö simán bejutott, éspedig a szomszéd lakrészébe. Ám megbotlott, feldöntött egy nehéz bronz állólámpát, ami ráesett a szomszéd fejére. A betörö megijedt, kisurrant, de néhány nappal késöbb elkapták máshol egy másik betörés után. Hát, ennyi. Berci nem akarta neked is külön elmesélni – fejezte be a nyugdíjas asztalos a történetet.

– Hihetetlen! – csóválta a fejét Gombáss. – Te, Albi, ha nem ilyen szomorú véget ér, még nevetni is tudna az ember, nem?

– Ja, tudna, ha ...

   Derbints kinézett, jön e a busz.

– Megint késik. Mennyivel jobb volt a vasút! – mormogta. – Na, és holnap mit csinálsz, Gergö?

– A szokásos. Körbejárok, a megszokás…, tudod, hogy van, nosztalgia… És te?

– Ha szép lenne az idö, aminek örülnék, akkor sétálnék. Ha nem, lemegyek délelött a mühelybe, bár nehezebb már a kis munka is.

   Az öreg asztalos megforgatta a karját.

– Hallod, Gergö? Ropog, mint száraz ág a tüzben – mondta, és nevetett hozzá. – Hát ezért is kell egy kicsit fúrni-faragni vele. Aztán estefelé meg átmegyek a kisunokákhoz, és mesélek nekik.

– Jó neked, hogy már vannak.

– Majd lesznek neked is, na, ne csüggedj! – próbálta vigasztalni az öreg asztalos az öreg erdészt.

   Emez csak ingatta a fejét, majd mélabús képpel kérdezte:

– Te, Albi, és mi lett azzal a szerencsétlen szomszéddal? Felgyógyult?

– Á, dehogy. A kórházban belehalt a fejsérülésébe szegény ördög. Képzeld, ide temették, éppen ide…

– Ezt sem tudtam. És… sokan kísérték el?

– Csak Karádi Berci és a kutya.

– Ugratsz?

– Nem én. Az úgy volt, a Berci mesélte így nekem, a kutyája szólt. Bizony. Ránézett és azt kérdezte: „Jössz?” Berci pedig mint akin villám futott keresztül, azonnal rávágta: „Jövök!”

   És mentek…, ök ketten.

---

Az oldal tetejére

 

---

Vissza a kezdölapra

..

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

kesz

A költõi eszközök

(Szóképek és stílusalakzatok)

Rövid magyarázat példákkal

 (Összeállította Kovács László tanár)

1990

 .

 

1. A KÉPSZERÛSÉG ESZKÖZEI (SZÓKÉPEK)

 

 

Metonímia

A metonímia olyan költõi szókép (toposz), amely a névátvitelen (névcserén) alapul. A név térbeli, idõbeli, anyagbeli érintkezésen vagy ok–okozati kapcsolaton keresztül más jelentést vesz fel. Stílushatása tehát a két jelentés közti kapcsolaton alapszik. A köznyelv is gyakran él vele. Nagyon gyakori az irodalmi alkotásokban, fõként a költészetben.

Példák:

„Európa csendes” (= az európai népek csendesek) – Petõfi Sándor - (térbeli kapcsolat)

„Völgyben ûl a gyáva kor” (= völgyben húzódnak meg a mai emberek) – Kölcsey: Zrínyi dala - (idõbeli kapcsolat)

Nincs egy vasam sem (nincs egy fillérem sem / nincs semmi pénzem) – (anyagbeli kapcsolat)

„Megpendül egyszerre Izsák száraz fája” (megszólal a hangszer) – Csokonai: Dorottya - (anyagbeli kapcsolat)

„Ötszáz halál megyen háta után ennek” (ötszáz bátor vitéz) – Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem (ok-okozati kapcsolat)

 

Szinekdoché

A metonímia egyik fajtája a szinekdoché, amely a rész-egész, határozatlan számnév-határozott számnév, nem és fajta, egyes szám-többes szám felcserélését alkalmazza a névátvitelben.

 

Példák:

fejszével vágta az erdõt (fejszével vágta a fát) – (névcsere rész-egész viszony alapján, az egész jelöli a részt)

finom a hegy leve (finom a bor) - (névcsere rész-egész viszony alapján, az egész jelöli a részt)

„És kiverte szépen koporsószegével / Fényes csillagoknak milljom-ezerével”- (határozatlan számnevet határozottal cserél fel) – Arany János: Toldi

„Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart – (egyes szám és többes szám felcserélése) Petõfi: Európa csendes, újra csendes

 

A szinekdoché alfajtái:

 

Metalepszis: névcsere elvontabb kapcsolat alapján

 

Példa:

Mennem kell, hogy holnap aranyat leljek (mennem kell lefeküdni, hogy holnap korán tudjak kelni)

 

Katakrézis: képzavar

 

Példák:

Költõi használata: „marhabaráti dorong” (Arany János az állatot terelõ botot nevezi így. Lásd: Az elveszett alkotmány c. mûvét)

Hétköznapi használat: jelentések nevetséges hatású összekeverése! Pl: az idõ kereke majd megoldja, vagy: elrepül felette az idõ vasfoga stb.

 

Antonomázia: tulajdonnév köznévvé válása

 

Példák:

„a haza bölcse” (= Deák Ferenc)

a Vaslady (=Margaret Thatcher)

 

Emfázis: egy szónak vagy kifejezésnek nagyobb érzelmi hangsúllyal való kiemelése / a szó jelentésének megváltozása / hétköznapi kifejezések mélyebb értelemmel gazdagítása

 

Példák:

 

„patópálok” (a mindent halogató ráérõsök)

Gyarlóság, asszony a neved.

 

„Csak sast nemzenek a sasok

s nem szül gyáva nyulat Núbia párduca” (Berzsenyi Dániel: A felkölt nemességhez)

 

„Kint fák. Csörgõ szarkák ágaikon.

S õt csak nem hozza meg az alkonyat!

Kinyitom arcfestékes dobozomat.

Becsukom. Aztán újra kinyitom.”

(Si Csien-vu: Kedvesére váró lány) (Ez a vers jól példázza, hogyan gazdagít a költõ hétköznapi szavakat mélyebb értelemmel)

 

 

Metafora

A metafora olyan költõi szókép (toposz), amely két fogalom, tulajdonság, dolog, tárgy esemény tartalmi-hangulati hasonlóságán alapul. Úgy is mondhatjuk, hogy a metafora egy összevont hasonlat, hasonlóság. Ebben különbözik a metonímiától, amely inkább kapcsolódáson alapul).

A metaforának két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó. Formáját tekintve annyiban tér el a hasonlattól, hogy nincs benne grammatikai jelzés (mint, -ként).

Bár a metaforák használata különösen a szépirodalomra jellemzõ, köznyelvünkben, hétköznapi nyelvünkben is rengeteg metaforát használunk, s azok nem feltétlenül díszítõ, gazdagító elemként szolgálnak csupán, hanem gondolatainkat szervesen a segítségükkel fejezzük ki, s ily módon a metafora használata a természetes nyelv mûködésének alapvetõ módja. (Pl.: a hegylába, a kalapács feje, az üveg szája stb.)

 

Irodalmi példák

 

„Szívemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája”

(Petõfi Sándor: János vitéz)

 

„Vesd rám sugarát kökényszemeidnek”

(Petõfi Sándor: János vitéz)

 

„Országok rongya! könyvtár a neved”

(Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban)

 

„Járt vadászni farkasokra

Mint védõje a keresztnek”

(Arany János: Szibinyáni Jank)

 

„Ott térdel a gyöngypár, kezében lant”

(Arany János: Szondi két apródja)

 

„Ajtó megõl fehér galamb

õsz bárd emelkedik”

(Arany János: A walesi bárdok)

 

 

Hétköznapi példák

 

Ez az ember egy tank. Vagy: Kattog az agya. (egy személy azonosítása egytárggyal vagy géppel)

Jó a karosszériád. (egy nõ azonosítása egy autóval)

Mindjárt felrobbanok. (magam azonosítása egy bombával)

Túlélni egy nehéz napot (az élet azonosítsa egy harccal)

Kiesik a pixisbõl  - stb.

 

Hasonlat

A hasonlat olyan szókép, amely két dolgot, személyt, tárgyat, jelenséget hasonlít össze valamilyen közös jellemzõ alapján. A hasonlat mindig két részbõl áll: a hasonlóból és a hasonlítottból. A hasonlat többnyire összetett mondat, kötõszavai: mint, mintha, akár. A kötõszó sokszor elmarad, ilyenkor -ként, -ul/-ül jelzi a hasonlítást.

Példák:

 

„Ott, ahol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.”

(Petõfi: A Tiszánál

 

„Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sír”

(Arany: A walesi bárok)

 

„Szerelmem oly nagy, mint az óceán

S oly mély”

(Shakespeare: Romeo és Júlia)

 

„Hasonlítana így helyzetünk azon utazóhoz, ki bizodalmasan lép fel a pallóra, melyet a végre hiszen felüttetve lenni, hogy a vándort biztosan vigye a borzasztó mélység tulsó partjára, de a palló középen ketté van fûrészelve, s a jámbor utazó menthetetlenül oda van.”

(Deák Ferenc: A Wesselényi személyében megsértett szólásszabadság tárgyában)

  .

Megszemélyesítés

A megszemélyesítés olyan szókép, amely az ember cselekvéseinek, tulajdonságainak, érzelmeinek nevét viszi át növényekre, állatokra, tárgyakra, természeti dolgokra, elvont fogalmakra. Tehát a megszemélyesítés is névátvitel, így köze van a metonímiához.

A megszemélyesítés szerepe az, hogy szemléletesebbé, életszerûbbé tegyék a mondandót.

 

Példák:

 

Mindennapiak:

 

Tízet üt az óra. Elült a szél. Köhög a motor.

 

Irodalmiak:

 

„A szürke fûzfák egyre komorabban

Guggolnak a bús víz holt ág mellett.”

(Juhász Gyula: Magyar táj, magyar ecsettel)

 

„Azon az éjjel

az órák összevissza vertek.

Azon az éjjel

holdfényben úsztak mind a kertek.

Azon az éjjel

kocsik robogtak a kapuk alatt”

(Kosztolányi Dezsõ: A szegény kisgyermek panaszai

 

Allegória

Az allegória olyan szókép, amely metaforából származik. Egy elvont fogalomnak a megszemélyesítése vagy érzékelhetõ képben való ábrázolása. Gyakori formája a hosszabb gondolatsoron mozzanatról-mozzanatra megvilágított metafora, illetve megszemélyesítés.

 

Példák:

 

 

„Föltámadott a tenger

A népek tengere,

Ijesztve eget-földet

Szilaj hullámokat vet

Rémítõ ereje”

(Petõfi Sándor: Föltámadott a tenger)

 

„A költõ is ilyen, e légi princnek párja,

Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,

De itt lenn bús rab õ, csak vad hahota várja

S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.”

(Charles Baudelaire:Az albatrosz)  

 

Szimbólum

A szimbólum, a metaforából származó szókép. Valamely fogalom, eszme, érzés érzékletes jele, amelynek képzettársítás folytán gazdag gondolati, érzelmi és hangulati töltése van. A költõi nyelv egyik leghatásosabb stíluseszköze. (Szimbólumok lehetnek színek, virágok, és más tárgyak is: fehér, fekete, liliom, gyûrû, lánc, galamb, olajág, áthúzott horgon, kereszt stb.)

 

Példák:

 

 

„Egyik kezében ekeszarva,

Másik kezében kard,

Így látni a szegény jó népet”

(Petõfi Sándor: A nép)

 

„öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tûz!

(Nagy László: Tûz)

 

 

„Bibor-palástban jött Keletrõl

A rímek õsi hajnalán.

Jött boros kedvvel, paripásan,

Zeneszerszámmal, dalosan

És mellém ült le õs Kaján.”

(Ady Endre: Az õs Kaján

 

 

2. A STÍLUS ÉLÉNKÍTÉSÉNEK ESZKÖZEI (ALAKZATOK)

 

 

-        Fokozás (azonos mondatrészi elemek egymáshoz képest érzelmi, értelmi többletet fejeznek ki)

 

„Száz vasutat, ezeret!

Csináljatok, csináljatok!” (Petõfi Sándor: Vasuton)

 

 

-        Halmozás, felsorolás (azonos mondatrészek ismétlõdése)

 

„Adjon az Isten szerencsét,

szerelmet, forró kemencét,

üres vékámba gabonát…”

(Nagy Lászó: Adjon az isten)

 

-        Párhuzam (azonos gondolatok, kifejezések egymás mellé állítása)

 

-        Ellentét A nyomatékosítás kedvéért állítunk szembe ellentétes jelentésû szavakat, kifejezéseket, tagmondatokat, mondatokat, vagy nagyobb szövegrészeket.

 

„Inkább ma száraz barna kenyeret

Mint holnap lágy fehér cipót”

(Petõfi: Az apostol)

 

 

-        Kihagyás A hallgatónak kell magában kiegészítenie a hiányzó elemeket. Pl. a balladákban. A szöveg feszültségét fokozza, ha az író szándéka szerint kihagy, vagy elhallgat valamit.

-        Szokatlan szórend

 

„Akár farkas, akár emésszen meg holló:

Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.”

(Zrínyi Miklós: Az idõ és hírnév)

 

 

-        Kérdés

„Hová merült el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idõk setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

(Vörösmarty Mihály: A merengõhöz)

 

-        Oximoron

„Édes mostoha” (Lakner Artúr könyvének címe)

 

-        Parodoxon

 

„Te sem haltál meg népem nagy halottja”

(Arany János: Széchenyi emlékezete)

 

„Nem mondhatom el senkinek,

elmondom hát mindenkinek.”

(Karinthy Frigyes)

 

-        ISMÉTLÉS

-        Egy szó többszöri ismétlése (nyomósítást, indulatot fejez ki)

-        Anafora (a verssorok elején visszatérõ szó, szócsoport)

-        Refrén (sorok, versszakok ismétlõdése)

-        Gondolatritmus (teljes gondolatok, mondatok, mondatrészletek visszatérése)

-        Variáció (ugyanaz a dolog más változatban tér vissza)

 

PÉLDÁK

 

„Látta Miklós bizony, hogyne látta volna”

(Arany J. TOLDI: IX. ének)

 

„Lelkembõl lelkedzett gyönyörû magzatom” (Figura etimologica)

(Arany J._ TOLDI, XII. ének)

 

Alliteráció: a szó eleji mássalhangzók összecsengése kelthet kellemes, andalító és félelmetes, rémisztõ hangulatot, a mássalhangzók fizikai tulajdonságaitól függõen.

Pl. „szemében százszám szikra tündököl…”

(József Attila: A füst)

 

Rím: szintén hangalakzat a verssorok végén szereplõ magánhangzók összecsengetése

Enjambement: a mondathatár és a vers sorszerkezete gyakran nem igazodik egymáshoz, a mondatszerkezet nem zárul le a verssor, a versszak végén, hanem átkígyózik a következõ sor, a következõ versszak elejére.

„Nem maradok veled. Patás kentaurokhoz indulok a vadonba s a mezei nõk közt este sörényes cimboráimmal a tûznél leheveredve telt tömlõk és duda mellett telekurjongatom az állatszagú erdõt.” (Szabó Lõrinc: Föld, erdõ, Isten XXXIII: A barbár tanítvány)

Strófa, versszak: a versszöveg egységekbe szervezõdése, rövidebb versszakok általában fölszabadultabb, könnyedebb életérzéseket közvetítenek. A hosszúak bonyolultabbat, rétegzettebbet. Az európai kultúra történetében a leghíresebb, leggazdagabb történetû strófaszerkezetek az alkaioszi és a szapphói. A magyar költészetben Berzsenyi és Babits vonzódtak ezekhez.

 

.

---

Az oldal tetejére

 

---

Vissza a kezdölapra

.

.